Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Egykori kertszomszéd, kolléga, korábbi elődöm, a város képviselő-testületének tagja. Többször próbálkoztam különböző események kapcsán, hogy néhány kérdés erejéig nyilatkozzon lapunknak, sosem vállalta. Mindig azt mondta: „Mit mondhatnék? Hogy nagyon jól sikerült a rendezvény? Hogy örülök a magam és kollégáim sikerének? Nem, köszi, ha valamit jól csinálok, beszéljen róla más, de ne én. Az nem én vagyok.” Hát akkor ki valójában Nyárs Hajnalka? Tettem fel a kérdést, aztán a válasz is megérkezett.
Egészségügyi szakközépiskolát végeztél, miért fordultál mégis a pedagógus pálya felé?
Gyerekkoromban is tanító szerettem volna lenni. Édesanyám ebben mindig is támogatott, viszont úgy gondolta, hogy első körben egy szakma legyen a kezemben, ezért nem engedett gimnáziumba. Egyedül nevelt fel minket a húgommal édesapám halála után, tele aggodalommal, félelemmel, ezért teljesen érthető, fontosnak tartotta, hogy minél előbb egyenesben láthassa a jövőnket. A szakközépiskolát, az egészségügyet imádtam, ezért azon is gondolkodtam, hogy sebész, vagy mentőorvos leszek. Aztán mikor a műtőasztal magasságával szembesültem egy operáció közben, esélytelennek láttam magamra nézve ezt a feladatot. A mentőorvosi gondolatot pedig akkor vetettem el, mikor végigpergettem az agyamban egy olyan balesetet, ahol áldozat van, aki épp egy gyerek. Na, ezt én nem tudnám feldolgozni, így adrenalinnak maradt más, és eredeti elképzelésemnek megfelelően 1999-ben tanító lettem.
Családanya, tanítónő, intézményvezető-helyettes, önkormányzati képviselő. Ki valójában Nyárs Hajnalka?
Ki vagyok én? Mikor ezt kérdezik, mindig Radnóti jut eszembe: „Én én vagyok magamnak, S neked én te vagyok. S te én vagy magadnak. Két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom.” A kérdésben megnevezett dolgok, titulusok, szerepkörök, a jelenlegi női szerepeim. Ez még nem én vagyok, de mindegyikben én vagyok. Gondolom, most el kellene mondanom, mit is gondolok magamról, hogy mások is megismerjenek. Hiteles lehet ez? Mondhatnám, hogy olyan ember vagyok, aki mindent vállal magával kapcsolatban. Vállalom a tetteimet, a számat, a félelmeimet, a sikereimet, a gyengeségeimet, az összes hibámat és kudarcomat. Tisztában vagyok vele, hogy számos olyan tulajdonságom van, ami mások számára zavaró, és azt is, hogy néha elviselhetetlen tudok lenni. Igaz rám, hogy az életben nagyon kevés dolog van, amit nem szeretek, hogy nagyon lelkes tudok lenni, hogy egy tapodtat sem lépek olyan dolog érdekében, ami számomra értelmetlennek tűnik, mert nem szeretem gereblyézni a vizet…, és hogy miért kérdeztem, hiteles lehet-e, ha beszélek magamról? Mert attól, hogy ezt megteszem, még mások számára nem leszek valós. Ahhoz meg kell ismerni, hogy a mondataimból mások számára tapasztalás legyen.
Munkádat nagy elhivatottsággal végzed, legyen szó tanításról, az iskolai, városi élet szervezéséről. Honnan ez a sok energia?
Hmm. Jó kérdés. Talán magamban van az energiaraktár. Mindenképpen szükségem van egy állandó, megfelelő energiaszintre, melynek megtartásához a környezetem is hozzásegít. Az én életemben nagyon fontos szerepet játszik, hogy a családommal, a hozzám közel álló emberekkel gyakran beszélhessek, találkozhassak, együtt nevethessek, hogy a konfliktusokat megfelelően kezeljem, hogy mindig legyen előttem kihívás, mert ezek mindegyike töltőerővel bír számomra. Még azok is, amelyek amúgy fáradságot követelnek a megvalósításhoz. Emellett igyekszem kerülni azoknak az embereknek a társaságát, akik lehúznak, negatívak. Előfordul időnként, hogy nagyítóval keresem az energiaszintemet, ilyenkor pedig pont az ellenkezőjére van szükségem, mint amit az előbb elmondtam. Egyedüllét kell. Nem magány, a kettő nem ugyanaz…, és hálás vagyok a családomnak, hogy ezt tolerálják.
Mi az életfilozófiád?
Nos, ez érdekes. Talán a személyiségemre több is igaz lehet. Aztán az sem mindegy, hogy éppen milyen életszakaszban vagyok, vagy éppen milyen a hangulatom. Reggel felkelek, a kávém mellett zenét hallgatok, irodalmat olvasok, az aktuális napi hírekkel este foglalkozok. Élem a saját életem, dolgozok, tervezek, bármit is ad számomra a sors elfogadom, közben pedig hiszem, hogy a Jóisten majd mindent elrendez.
Képviselőként, mit tartasz a legfontosabb feladatodnak?
Devecser sokat jelent nekem. Itt nőttem fel, itt vagyok otthon, ismerem a környezetet, az embereket. Szüleimtől olyan erős gyökereket kaptam, hogy nem is nagyon tudnék máshol élni. Nagyon sok konkrét dolgot fel tudnék sorolni válaszként a kérdésre, mert minden olyan törekvés, mely Devecser fejlődését célozza, egyaránt fontos, és tennivaló van bőven. Hogy kinek mi a legfontosabb, az már egy másik kérdés, de úgy vélem, a választási programban megfogalmazottak az elsődlegesek. Mindenekelőtt célszerű annak segítése, hogy azt itt élők jól érezzék magukat, hogy értékteremtő, értéknövelő módon fejlődhessen Devecser, hogy mindenki érezze, lássa a saját munkájának is az eredményét, és öröme legyen benne. Mindannyian akkor érezzük jól magunkat, akkor vagyunk igazán otthon valahol, ha közösségben élhetjük meg a mindennapokat. Képviselőként pedig akkor érzem jól magam, ha összefogással, a prioritásokat figyelembe véve teljesítjük a feladatokat, képviselve a lakosság és a város érdekeit a jogszabályok és a lehetőségek által szabott határon belül.
Munkád a testületben pártok feletti?
Mindenképpen. Egy képviselő számára a települése élete, és érdeke minden felett áll. Egyetlen párthoz sem tartozom, és egyáltalán nem kívánok hős lenni a politikai érvek csatájában. Sok ember hiszi, hogy az általa favorizált párt akar jót a népnek, ami felettébb érdekes, mert hogyan lehetséges az, hogy ennyi jó ember folyton „egymás vérét szívja”, és hogyan lehetséges az, hogy ennek a „vérszívásnak” régi emberi kapcsolatok az áldozatai? Részemről a tisztelet, az elfogadó semlegesség és a belső béke az alap…, hogy ember módjára viselkedek akkor is, ha éppen valamiben nem értek egyet. No meg az, hogy a felém áradó információkat a helyén kezeljem. Az már a saját hülyeségem, hogy időnként kamillás borogatásra volna szüksége az agyamnak, mert felforr tőlük az agyvizem!
Mivel kapcsolódsz ki szívesen?
Soha nem tudok teljes mértékben kikapcsolt állapotba kerülni. Mindig jár valamin az agyam, ami nem biztos, hogy jó dolog. Számomra kikapcsolódás, ha a kis/nagylányommal megvitatjuk az élet nagy dolgait, ha csajos napot tartunk, és elmegyünk valahova, ahol természetesen ötször szólal meg a telefon, és agyvérzés közeli állapotba kerülök, ha még egy üzletbe be kell mennem, de együtt vagyunk, és ez a legfontosabb. Aztán örömmel tölt el, ha a 3 éves keresztfiammal lehetek, aki ugyan kiváló képességekkel rendelkezik a felnőttek idegszálainak borzolása terén, de én minden percben elolvadok tőle. Szeretem édesanyám vasárnapi ebédje mellett a családi együttléteket, kikapcsol, mikor a kertben grillezünk, vagy ha olvasok, zenét hallgatok, ha el tudok menni fotózni, vagy ha virágokat nevelek, és az is, ha egy nehéz nap után kicsit egyedül lehetek.
Hogyan látod magad 5 év múlva?
Erről nem tudnék most tiszta képet vázolni, mert 5 év nagyon hosszú idő, ami alatt bármi megtörténhet. Jelen pillanatban egy-egy húzósabb nap után annak is örülök, hogyha emlékszem arra, hogy reggel hol parkoltam le az autómmal, és a másik pillanatban benne ülök. Aztán meg a kérdés újabb kérdést vet fel bennem. Mondjuk, hogy miben? Munkában? Magánéletben? Önmagamban? Az életben semmi sem biztos. Mindenképpen a hivatásommal szeretnék foglalkozni öt év múlva is, bízva abban, hogy további tapasztalatokkal gazdagodok. Remélem, hogy a lányomat addigra egy a normalitás határain belüli ösztönzéssel és maximális támogatással a saját útjára segítem. Menyasszonyi ruha, csokordobás, meg hasonló ábránd kergető gondolataim, így 40 felett már nincsenek, bár egy jó barátom szerint kellőképpen szentimentális vagyok. Tehát, ha úgy adódna, hogy a sok évvel ezelőtt kinézett ruha felvételére valaki megkérne - ha éppen minden klappolna - és egy jó hangulatú grillparti közepette sirathatnám, hogy elment az eszem, hát állok elébe… és az ötéves intervallum alatt jelentkező változások, nyilván önmagamra is hatást gyakorolnak majd.
Hogyan látod, az oktatásra vagy a nevelésre van nagyobb szükség?
A kettőt nem tudom egymástól elkülönítve kezelni. Mindegyik szónak megvan a tudományos magyarázata, mint definíciót külön lehet választani a kettőt, de a gyakorlatban szorosan összefüggnek egymással. Mindegyikre nagyon nagy szükség van. Fontos, hogy a gyerekek megkapják az elméleti és gyakorlati tudást, ugyanakkor elengedhetetlen ebben a folyamatban, hogy a tényszerű adatok elsajátíttatása mellett szeressünk, értéket formáljunk, motiváljunk, értelmet adjunk az erőfeszítéseknek. A gyereknek a lelkét nevelni, az agyát pedig oktatni kell, én így gondolom.
Mi az a három dolog, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?
Húha! Én nem mennék el egy ilyen szigetre, a meleg éghajlatra se, a jég hátára meg pláne nem. Azért ilyen szintű egyedüllétre nem vágyom, és borzongok a gondolattól, hogy ennyire egyedül legyek. Mondjuk abban az esetben, ha tudom a kaland meddig tart, miért ne? De vegyük a reális esetet, amikor nem egy 3 napos jutalomkirándulásról van szó - ahol egy fényképezőgéppel, egy bödön kávéval és ásványvízzel túlélem a magányt, és még jól is érzem magam - hanem hosszú időre száműznek. Kést biztosan vinnék magammal, meg gyufát, és Fekete István könyveit…, és mindezek birtokában, kávéhiányban pár nap múlva lehet meg is halnék.
Mit bántál meg legutoljára?
Igazából semmit. Úgy gondolom, hogy az életemben sikerből és kudarcból is kijutott bőven, melyek mindegyike egy-egy döntés következménye. Adott pillanatban az a döntés bizonyult a legjobbnak. Utólag persze volt, amelyikről kiderült, hogy pocsék lépés volt, de nem bántam meg. Akkor így kellett lennie.
Köszönöm az interjút! Bízom benne, hogy legközelebb is sikerül majd szóra bírni, addig is sok sikert kívánok a munkádhoz és a magánéletedhez egyaránt!
Vincze Barbara
